A pulzArt összművészeti jellegét nem csak az események sokszínűsége határozza meg, hanem a hozzájuk választott helyszín is. Néha ez a döntés erősíti a művészeti alkotás üzenetét, a helyszín rezonál az alkotásokra: az idei pulzArt első eseménye szinte természetes, hogy ilyen hangulatban zajlik.

Ez a helyzet a László Hajnalka csíkszeredai képzőművész tárlatával is: a fesztivál első napján nyílt tárlat javarészt önarcképekből, önábrázolásokból tevődik össze, amely megfelelően polgári környezetben kapott ideiglenes otthont, a Tein Teaházban.

László Hajnalka tulajdonképp grafikus, reklámgrafikus. Teljesebb képet nyilván akkor lehetne az alkotóról kapni, ha a falra akasztott képeken megmutatná magát számítógép előtt, miközben az éppen aktuális reklámprojekten dolgozik, ehelyett azonban valami teljesen mást kap a közönség.

Az eseményt megnyitó Túros Eszter művészettörténész a tárlat keretében megtekinthető munkák előéletéről, illetve az alkotás folyamatáról is beszélt: a tárlat hosszú alkotói folyamat munkája, hiszen az első alkotás 2009-ben született, közel 10 éve, közben pedig egyre több hasonló munka látott világot, egy darabig csupán a megfelelő modell hiányában, később pedig már tudatos döntés eredményeképpen.

A sepsiszentgyörgyi teaházban megtekinthető pár mű egy nagyobb sorozat része, ezeket a Partiumi Keresztény Egyetemen, illetve Csíkszeredában lehetett korábban megtekinteni.

De miért is izgalmas mindez?

Az önarckép a lehető legszubjektívebb műfaj, hiszen az alkotó önkéntelenül rabja az önmagáról alkotott képének. Egy reklámgrafikus esetében ez még hangsúlyosabbá válik. A képek felépítése tulajdonképp kedves és játékos is: ügyes kis apróságok, gagek, lufik és más kiegészítőkkel megspékelt, finoman nőies képeket látunk. Mégis komoly mindez. Nőiességet látunk, de nem az Y kromoszóma szemszögéből, nem egy femme fatale-t, nem egy anyát, hanem belsőleg közelítjük meg, mintha az alkotó szemén át néznénk, ahogy reggel sminkel.

Hogy van ebben középkori manír, van ebben minden komolyabb művészettörténeti korszakra utaló jegy, az is tény: azonban László Hajnalka okosan és nagy szakmai hozzáértéssel pókerezik a klasszikus és digitális képmanipulációs lehetőségekkel, igencsak alaposan elmosva a fotó és annak fel-, át- és tovább dolgozása közötti határokat.

Mindegyik alkotás elgondolkodtat, az összhatás azonban kicsit Frida Khalora hajaz, hiszen ő is számos önarcképben láttatat a világot, illetve azt a személyes szűrőt, amelyen keresztül emberként közelít hozzá. A Tein Teaház jó választás ehhez a projekthez mint helyszín, hiszen ezt a kicsit ridegen játékos hangulatot az emberek beszélgetésének hullámzása, illetve a lokálban duruzsoló jazz tökéletesen aláfesti.

Kiss Bence