Mikrotörténetek és empátia az irodalomban
A 9. pulzArton a színház zsúfolásig telt előcsarnokában Vida Gábor írót pályatársa, Miklóssi Szabó István faggatta a Senkiháza. Erdélyi lektűr című regényben kibontakozó mikroközösségekről, a szereplőkön keresztül a felszínre bugyogó személyes élményanyagról, kultúráról, irodalomról. A ‘20-as és a ‘40-es évek közötti időszak Romániájának mikrotörténetei egész világokat tárnak elénk, ahol például díszfelvonulás van, csak éppen bakancs nincs. De minden katonának van zsebkendője. Ahonnan nem akkor emigrálunk, amikor a legrosszabb, hanem akkor, amikor lehet.
Külön csemegének számított a találkozás Mihai Radu íróval, aki a romániai valóság kegyetlenségéről beszélt, a humor politikai dimenziójáról, az irónia és szarkazmus azon képességéről, hogy eltúlozza, felnagyítja társadalmunk apró repedéseit vagy éppen elvágja a nosztalgia, az érzelgősség kötelékeit. A Szőcs Imre műfordító által moderált, mélyreható gondolatokkal átitatott, de alapvetően könnyed, humoros beszélgetésen szó volt még a kisvárosok varázsáról, a futball szeretetéről, a szurkolókról, a Radu Afrim rendezővel való együttműködéséről, legutóbbi regényének színdarabbá alakításáról, a generációk közti átjárhatatlan szakadékokról, valamint arról, hogy empátia nélkül lehetetlen irodalmi művet olvasni.
A sepsiszentgyörgyi járókelők mondanivalóinak, személyes történeteinek meghallgatása, rögzítése és kötetben való megjelentetése volt Sugár János Időjárőr című kezdeményezésének célja a tavalyi pulzArton. Az 53 történetet tartalmazó kötetnek a bemutatására került sor az idei fesztiválon. A megrázó életutakat szóról szóra, a kiejtést is rögzítő kordokumentum sajátos példája annak, hogy miként válnak a többnyire szegény sorsúak a magaskultúra részeseivé, hogyan lesz egy gondolatfolyamból helyspecifikus, véletlenszerű, de egyben univerzális értékű közösségi alkotás, performansz, hogyan kerül határtalan térbe a művészet.