Közvetlen, őszinte hangvételű, személyes történetekkel és szemléletes életképekkel színezett közönségtalálkozón ismerkedhettünk meg korunk egyik legjelentősebb román alkotójával, Mircea Cărtărescuval. „Írásai határtalan képzelőerőt fednek fel ebben a sötét, komplikált világban (70-80-as évek Bukarestje), amelyet Cărtărescunak sikerült áttörnie és bejárnia” – méltatta a szerzőt Adrian Lăcătuş beszélgetőtársa.

Cărtărescu személyes és szakmai játszóterének áttekintését egészen gyermekkorától kezdte, beszélt a legendás bukaresti Hétfői Kör (Cenaclul de Luni) szemléletváltoztató hatásáról, a ’89-es változások előtti lírai telítődöttség és alkotói válság megéléséről, a költészettel való radikális szakításról és a prózához fűződő ars poeticájáról.

A 70-80-as évek Bukarestjének hangulatáról, az éledező alternatív, underground egyetemista körökben megélt világáról Cărtărescu elmondta, „gyufásdoboznyi” proletár környezetből – ahol csupán 10 könyvből állt a teljes könyvtáruk – került a Hétfői Kör tagjai közé, ahol minden egyes verssel új világ tárult fel előtte. Itt találkozott először „fantáziadús versírással, ironikus, szatirikus, penge-élű versekkel, amelyek ellensúlyozták a külvilágot uraló szomorúságot”. Számára a rettegést (teroare) abban a korban az emberek hallgatása jelentette, ezért az irodalmi körön elhangzott versek (ahol egyébként bármit fel lehetett olvasni) egy-egy „korty friss, ózondús levegővétellel” értek fel. Ekkor született meg benne a gondolat, hogy valami élőt szeretne alkotni, amely a halál és agónia ellen küzd. Mint elmondta, ennek a korszaknak Woodstockhoz hasonló, egyfajta elkésett hippi-mozgalom hangulata volt, annyi különbséggel, hogy ők a nacionál-szocialista rendszer ellen lázadtak.

Arra a kérdésre, hogy mit jelentettek számára a ’89-es változások, elmondta, hogy a szakadás nála már korábban bekövetkezett, a 80-as évek közepétől ugyanis már egyfajta alkotói válságba került, mi több, a Hétfői Kört is feloszlatták. Egy idő után telítődöttnek érezte a versalkotás játszóterét, és ekkor két „extrém” kísérletbe kezdett. Az egyik eredménye a Levante lett, amely egy barokk és manierista próbálkozás a román vers történetének bemutatására eposz formájában, a másik pedig „mindennemű dísztől, metaforától, szójátéktól megfosztott versek gyűjteménye. Ezeket a verseket – amelyek egyébként tökéletesen rezonálnak a mai költészettel – 20 évvel később publikálta a Semmi (Nimic) kötetbe gyűjtve.

E két kísérlet után Cărtărescu úgy döntött, hogy radikálisan és véglegesen szakít a költészettel. „A prózában nem lehet csalni. A költészetben a kis nyelvi huncutságok elhitethetik másokkal, hogy tehetséges vagy, de a próza őszinte, nem lehet elhitetni másokkal, hogy ami rossz, az jó” – magyarázta Cărtărescu.

Az alkotás folyamatát Cărtărescu a varrógép öltéseihez hasonlította: egy szál érkezik felülről, egy pedig alulról, bentről. A fentről jövő szál rajta kívüli, és az „alkotás annál időtállóbb, minél erősebb, minél meghatározóbb ez a fonal”. Ilyen szempontból neoromantikusnak tartja magát, hisz az ihletben, és bízik benne, hogy az alkotás – akár a magzat – fejlődik anélkül, hogy ő különösebben foglalkozna vele. Írásait időben építi fel, de ez önmagától is alakul, majdhogynem saját életet él. Minden reggel egy-két oldalt ír, „ünnepnapokon” akár többet is, másnap reggel pedig átolvassa az előző nap írottakat, és folytatja a történetet. Soha nem írja át saját szövegeit, és csak igen pici módosításokat végez rajtuk. „Végül vagy jó lesz az egész, nagy nem”. Mint szerda este is meggyőződhettünk, legtöbbször azért jó lesz.

Plájás Erzsébet