Olvasás helyett vakoljunk?
Az irodalmár Bazsányi Sándor és az építész Wesselényi-Garay Andor 2013-ban kiadott Kettős vakolás. Terek – szövegterek című tanulmánykötete a sepsiszentgyörgyi közönség érdeklődését is felkeltette. Érthető is a kíváncsiság, hiszen nem mindennapi kísérletről van szó, hanem olyan interaktív műelemzésről, amely az irodalomkritika és az építészet dialógusán alapszik.
A szerzőpáros elmondása szerint a leginkább vitatott kérdés a közös nyelv megtalálása, feltalálása volt. Abban egyeztek meg, hogy a szöveg legyen közérthető, olvasmányos, inkább esszeisztikus, mint tudományos. A meghívottak elmondták, a művek kiválasztásában az volt az elv, hogy a kortárs magyar prózából és lírából merítve felkutassák az építészetileg is releváns leírásokkal dolgozó műveket. A négykezes tanulmánykötet alkotómunkájában a szerzők között a kommunikációs kapocs maga a kiválasztott mű volt, ehhez viszonyultak mindketten. Így járták be az irodalom szövegtereit, elevenítették meg a térleírásokat, így vakolták a szövegépítményeket, követték vissza ezek szerkezetét tégláról téglára.
Wesselényi-Garay Andor építészként nagy beleéléssel beszélt a munka élményeiről, de arról is, milyen nehézségekbe ütközött, amikor le kellett mondania a lelkesedésétől túlírt szaknyelvi kifejezésekről. Ahogy ő fogalmazott „feszt dobálózott” olyan szavakkal, mint az intertextualitás, a kontextuális irodalomrendszer vagy a transzmedialitás. Az együttműködés kapcsán megemlítette, sajnálja, hogy az építészetkritikákban kevés bölcsész vesz részt.
A bemutató alapján számomra az együttműködés inkább az építészet oldaláról vált izgalmassá: hogyan látja a szöveget egy építész, értelmezésével hogyan lakja be a tereket. Másrészt az a dilemma is megfogalmazódott, vajon elvárható-e az irodalomtól, hogy realista leírásokkal dolgozzon, hogy egyáltalán valóságvonatkozása legyen egy tér, vagy épület leírásának. A meghívottak arra a belátásra hajlottak, hogy bizonyos olvasókban élhet efféle elvárás. (Kíváncsi vagyok mit kezdenének a realista olvasatot számonkérők, amikor elkezdenék Szegeden keresni Szilasi László „harmadik hídját” és nem találnák.)
Úgy érzem, Wesselényi-Garay valami nagyon fontosat fogalmazott meg az irodalomolvasásról, amikor a Tatán vakok számára felépített intézmény terei és a szöveg között alkotott párhuzamot. Elmondta, hogy a vaklátás olyan orvosi fogalom, ami a terekben való akusztikus tájékozódást jelenti, miközben a terem érzékelhetővé válik, „hangjai” otthonosságot sugallnak. A vak ember akusztikai térben való tájékozódása hasonló a szövegértéshez, az interpretációhoz, csakhogy az irodalomban a pszichikai (szöveg)tér-érzetet nem a tér akusztikája teremti meg, hanem a nyelv hordozza.
Jakab Villő Hanga