Újvidéki Szerb Nemzeti Színház – Ivan Iljics halála

Van-e elég türelmünk?
élethez… másokhoz… önmagunkhoz

Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé?  Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni! – olvassa egy férfi, – mindenkire rákerül a sor – folytatja. A színészek egymás mögé állnak, csak állnak sorban, majd felénk fordulnak, összekapaszkodnak, és hosszan belenéznek a közönség szemébe. Mindannyian Ivan Iljicsek, és felesége, Praszkovja Fjodorovnakká válunk. Az utolsó képben pedig, újra kitágul a színpadi dimenzió: mintha mi is a haldokló ágyán ülnénk a színészekkel együtt. És várunk. Mire várunk tulajdonképpen?
Tomi Janežič szlovén rendező és a szerb társulat a kollektív olvasásként meghatározott színházi alkalmon ismét egyetemessé tudott válni. A tavasszal városunkban bemutatott Sirály című előadásuk sokak számára totális színházi élményként rögzült. És lehet, lehet még egy alkalommal megélni azt, hogy egymást tapsolja néző és előadó, és ebben a feloldódásban az életakarást választja. Közösen megérintve lenni, közös élményben elmerülni, és megtisztulva elköszönni, ritka pillanatai az életnek.

Ivan Iljics élete éppen nem erről szólt. Halála talán… Milyen élet is volt az övé? Mennyi élet és igazság volt benne? Legigazabb pillanata a legmélyebb elfogadásban a halála előtt éri. Mennyi pusztítást kell vajon önmagunkon elvégezzünk ahhoz, hogy meghallhassuk végre saját lélekhangunkat? Azt a hangot, ami az életet választja. Hogy megélhessük azt a percet, ami visszamenőleg átfesti az életet… A színpadi térben költőiség van, fehér fény és tánc, szakrálissá lényegül az idő. Micsoda szembesítés ez a létezés alapkérdésével: élni vagy halni vágyom, a pusztítást vagy a teremtést választom életem során? A lét minden csodája bennünk van, ha elég türelmesek vagyunk ahhoz, hogy befogadjuk.

Hogy Janežič színpadán az olvasás válik-e színházi helyzetté vagy Tolsztoj kisregényének témája, nem fontos. A rendező sokrétűvé teszi a nézői befogadást: egyidejűleg van előttünk a nyomtatott kisregény, vetítve annak fordítása, ahol éppen a színpadi időben, a színészek által felolvasott szöveg tart, szinkrontolmács a fejhallgatóban, és a mellettünk ülő néző számunkra felolvasott szövegrészletének jelenidejűsége. Szellemi és lelki élményt egyszerre a létezővel kommunikál.

Hogy a kultúra az életről és önmagunk legbensőbb megismerésének vágyáról szól, az elfogadásra tanít, és a befogadásra nevel, az alázattal végigvitt feladat elvégzésének felszabadító örömét adja, többé már nem kérdés. Azoknak, akik végig kitartottak a négy órás előadás mellett, kitágítva így az elfogadás kereteit – a gondolkodásukat szabályok közé szorító megkövült elvárások közül határokat voltak képesek továbbtenni magukban, – azoknak már meggyőződés lett. Tettünk még egy próbát, hogy a végén kristálytiszta fényként fehérre átfestett színpad lélekterében eggyé váljunk az univerzális, szeretetre vágyó emberrel. És tettük ezt azon a napon, amikor a Székelyföld nevében kulturális fővárosi címre pályázó Sepsiszentgyörgy nem jutott tovább a döntéshozók útvesztőjében.

Prezsmer Boglárka