Újrakezdésről, gyászról, önreflexióról

Peer Krisztián 15 évnyi „néma csend” után ismét verseskötettel jelentkezik – az 5. pulzArt meghívottjával Fekete Vince beszélgetett a Tein Teaházban az újrakezdésről, hitelességről, alkotói önreflexióról, gyászról – szerelme tragikus hirtelenségű halála után.

Minden egyes versnél úgy érzi, hogy elölről kezd mindent, szorongással tölti el a gondolat, hogy ő egy imposztor, egy blöffmester, aki elveszítette tehetségét, vagy talán soha nem is volt neki. Köteteit félt befejezni, attól tartva, ha elkészül, kiderül tehetségének hiánya – válaszolta az alkotó az újrakezdés nehézségeit firtató kérdésre. Ugyanakkor bűntudattal, szégyenérzettel gondol arra, hogy cserbenhagyta a szakmát, és azokat, akik szerették írásait. Átírja verseit, számtalanszor is, ha szükségét érzi, „baltával faragva, ráspolyázva, smirglivel csiszolgatva” alakítja a leírt szavakat. Ha korábban meg is spórolta a munkát azzal, hogy elsőre leírt szövegeit publikálta, ami néha bejött és néha nem, később vált „átírós költővé”, színházi munkája mintájára, ott ugyanis megtanulta, hogy nem szent az első szöveg. Most bűntudat nélkül ír, mert tudja, hogy minden energiáját belefekteti verseibe, és, ha akarná, sem tudná ennél jobban csinálni.

„42 éven keresztül arra gyúrtam, öntudatlanul, hogy minden pillanatban kívülről tudjam szemlélni önmagam, reflektálni tudjak önmagamra, akkor is, amikor taknyom-nyálam egybefolyik, kívülről tudjam szemügyre venni magam” – ez nem természetfeletti erő, hanem sokkal inkább valamiféle börtön, mert így soha nem tudott az önreflexiótól mentesen érezni, szeretni. Az írásból való kiábrándultság is végső soron ebből az eliszonyodásból eredeztethető, melyet azonban lassan megtanul kezelni.

„A fölvágott lapoknak a kirojtosodott széle kívülről is látszani fog”- hangzott el a beszélgetésen. A 42 verset tartalmazó kötetnek egy része csak úgy olvasható, ha az oldalakat fölvágjuk. A nyitott lapokon a haláleset előtti versek olvashatók, a fölbontott oldalak rejtik a tragédia után írt verseket. Halott szerelmével párbeszédviszonyban áll, Zsófi kellő iróniával kommentálja végig a dolgait. A gyász nem elfogadásról, feldolgozásról, hanem igen mély bevésésről szól, arról is, hogy szertefoszlik a jövő, és már csak a múltba lehet tekinteni, kapaszkodni. Édes nosztalgia, féltékenység, elbizonytalanodás, görcsös ráfeszülés, ami tulajdonképpen mai napig is tart. Arra a kérdésre, hogy el tudna-e távolodni mindettől, Peer Krisztián egyszerű válasza: még nem, de már vannak jegyzetei.

Farcádi-Plájás Betty