Amikor az öröm futkos a hátadon

Tudjuk jól, hogy a vörös függöny mögül ki fog előjönni. De még senki sehol. A színpadon asztal. Rajta citera és hegedű, mellette cimbalom és egy lefektetett nagybőgő. Hangszerek. Vajon ők tudják, hogy mi vár rájuk? Tudják, hogy mi lesz velük, vagy inkább mi fog történni rajtuk keresztül? Vajon van halvány sejtelmük is? Lehet, hogy az, aki hamarosan színpadra lép, semmit sem érne nélkülük. De ők még annyit sem nélküle. Teljesen egymásra vannak hivatva. Ezt mindhárman tudják. Érzik. A hegedű is, a citera is, és Ő is. Még ne nevezzük nevén.
A függöny ráncosodik, és egy szétváló nyíláson kilép. Utána társai. Mint később kiderül, nemcsak a zenében, az örömben is. Tapsvihar. Vigyorognak. Élvezik. Azt teszik, amihez értenek, amihez igazán értenek, és az emberek imádják. Jogosan vigyorognak. De ez nem az a gonosz vigyor. Neeeem. Ez az a vigyor, ami az emberből akkor szökik ki, amikor tényleg szükség van rá. Csend…és…elkezdődik a közel kétórás ütközet, és az a szép, hogy ellenfél nincs. Csak ők vannak abban a térben, és csak mi vagyunk ebben a térben. Zenéjükkel behálózzák a tereket, és hopp. Máris egy térben vagyunk. Becserkésznek minket, mint a leopárd a zsákmányát. Vannak, akik becsukott szemmel hallgatják, mások nem tudják megállni, hogy ne rázzák a fejüket. Egy Lényt látok a színpadon. A mellette levők eszik minden szavát, bár nem beszél. Nem kell beszélnie. Három plussz egy. Hárman olyan örömmel és figyelemmel követik, amely csak ritkán csillan meg a színpadon. Visz. Utaztat, és mi csöndben utazunk, hol háborús övezetbe, hol oda, ahol a beszéd  a csend, és nekünk be nem áll a szájunk. Örvendünk az örömüknek, mert az ő örömük minket is örömmel tölt el.
Öröm. Olyanfajta, amihez nem kell meginnom a söröm, sőt futkos a hideg a bőrömön, és érzem, hogy ez soha nem jön ki a könyökömön, s csak gyönyörködöm, és gyönyörködöm.

Kiss Tamás