Az élettérből kétszeresen kiszakított arcok
Impresszió
07/09/2013
Egy kiállítást a megnyitó után illik megtekinteni, de hát az illem sokszor háttérbe szorul a kíváncsiság mellett. Így történt ez szeptember 6-án a Lábas Házban is. Nem tudtuk megállni, hogy ne vegyük szemügyre Barabás Zsuzsa sepsiszentgyörgyi születésű fotóművész sorozatát, mielőtt megkapjuk rá az „engedélyt”.
Ő nem lehetett velünk a megnyitón, így Toró Attila fotográfus tolmácsolta gondolatait, ezzel megnyitva és most már tényleg szabad utat adva a kiállítás megcsodálásához. A nagyenyedi börtönben készült fotók az ott tartózkodó rabokat ábrázolják, hol egy élethelyzetben, hol beállított pozícióban. Vajon tudunk-e előítéletek nélkül tekinteni ezekre az arcokra, ahogy ott állnak talpig kitetoválva? Vajon mennyire befolyásolja véleményünket a külső, a bőrszín a hovatartozás? Vannak, akik a lencsébe mosolyognak. Látszik, hogy élvezik ezt az egészet, hogy valaki jelenségnek tartja őket, de akadnak mély tekintetek, melyekben látszik a meggyötörtség, a múlt. Élettérből kétszeresen kiszakított arcok. Bűnözők és börtön. Rátudunk-e nézni úgy egy képre, hogy ezt elfelejtsük és csupán az embert lássuk a maga esztétikumában?
Több képen is megfigyelhető a rabok egymáshoz való viszonya. Látszik, hogy ők odabenn tényleg ismerik egymást. Az egyik fotón két fegyenc ölelkezik. Az egyik, karjával átkarolja a másikat, és az ujját úgy fogja, akár egy gyermek az anyjának. Látszik a kötődés. Mennyi mindent elárul egy apró mozdulat. Olyanok is akadnak, akik vigyorogva békájukat fitogtatják. A sitten ez tényleg státusz. Nem mindennap látunk ilyesmit. Mondhatnám, hogy ha arra jártok, nézzetek be, de inkább azt mondom: sétáljatok arra.
Kiss Tamás