Mi történik akkor, ha a bohóc nem éri fel a trapézt (még a közönség soraiból beépített segítséggel sem)? És egyébként is, mit csinálhat két bohóc a színpadon minimális kelléktárral, amely képes fenntartani a mai közönség érdeklődését, mi több, szórakoztatni, nevettetni, vagy ámulatba ejteni? Simone Fassarinak és Camilla Pessinek, a Baccalà Clown duójának mégis sikerült elbűvölnie a nézőket Pss Pss című előadásával.

Nem, nem azért, mert megölelgettek bennünket, vagy mert az ölünkbe feküdtek. Még csak nem is azért, mert a létrát megsétáltatták a tarkónk fölött, hogy aztán később zenélni kezdjenek rajta-vele – mintha a létrával kiszippantották volna belőlünk a szuszt (mert erre a mozdulatra valóban nem számított senki), hogy aztán a begyűjtött hangokat a színpadon szólaltassák meg. Látványos artista mutatványaik is csak részben járultak hozzá sikerükhöz. Tulajdonképpen úgy tudtak közel kerülni hozzánk, hogy megszerettették magukat.

Nem véletlen, hogy egyszerre csak egy almával játszanak, és nem hárommal, vagy tizenhéttel. Mert  nem erőfitogtatásra hangolnak, nem az illúzió fenntartására, hanem puszta emberi mivoltukra – miközben megmutatják, hogy azért tudnak. Megszerettük őket, de nem azért, mert tehetségesek, hanem azért, mert érzelmeik, ösztöneik vannak, ragaszkodóak, naivak, kívánósak, szórakozottak, kísérletező kedvűek, a némafilm világára emlékeztetnek és roppant bájosak. Ezekkel az eszközökkel bűvölik a nézőt, és hiába, hogy mindez csak illúzió, amint a csodálatot sikerül szeretetre váltaniuk, máris nyert ügyük van.

Plájás Erzsébet