Barbi-rózsaszín csodák – Hajdú Tamás fényképeiről

A Nagybányán élő fotóművészt a blogján keresheti fel az, aki kíváncsi arra, milyen abszurd csodák között élünk, hiszen az egyébként állatorvosként dolgozó fotós rendszeresen osztja meg követőivel fényképeit. A pulzArton látható Áthallások című tárlatát Dr. Bodó Julianna, az erdélyi Sapientia Egyetem Csíkszeredai Karának egyetemi tanára nyitotta meg pénteken délután a Köntés galériában. Bodó Julianna is a virtuális térben ismerte meg Hajdút és ismerte fel, hogy ezek a képek éppen a kulturális antropológus habitusának megfelelő anyagok. Ahogyan Bodó Julianna fogalmaz: „A fényképeken felismerhető a világ, amelyben élünk, a fotós mégis olyan jelentőségteljesen mutatja meg, hogy észre sem vennénk az ő szeme nélkül.”

A tömbháznak arca van, a kopott kutyaól medvésen morog, kacsa úszik blokktengerében, zöld Dacia virágzik a buja bokorban, nyuszi ül a palackágyásban. Nem, nem gyerekrajzok ezek, hanem Hajdú Tamás szemével a világ, azaz a nagybányai lakótelep. Ha jobban szemügyre vesszük ezeket a gondosan megkomponált, egy-egy üzenetet, halk történetet keretező fotográfiákat, azért mégis találhatunk valami közöset egy kisgyerek valóságot feloldó, malacra szárnyat igéző rajzai és e különös világ között, amit Hajdú Tamás lencséjén keresztül látunk. Mindkettő kíméletlenül lerántja a leplet a fonákságokról, de közben úgy színezi ki a csorba, felfoszló, bájosan torz részleteket, hogy nevethetnékünk támad. Nevethetnékünk támad saját esendőségünkön és el is szorul a szívünk az igyekezet láttán, hogy ezt a málló világot, amelyet megmutatnak nekünk, mégiscsak szeretjük, otthonosnak érezzük, innen soha el nem mozdulnánk.

Inkább, ahogyan Hajdú Tamás tolmácsolja nekünk, a tömbháznegyed közös udvarára fehérre festett traktorkerékből kecses nyakú, vérpiros csőrű hattyú-művirágtartókat faragunk, csillogóra polírozzuk rozoga, de szívünkhöz nőtt Daciánkat, gondját viseljük a betondzsungelben legelésző tehenünknek, az aszfalton vágjuk le a jószágot, és látjuk el gondosan télre az egész rokonságot. „Az enyészet be-betör és meghátrál. Egyszerre látjuk meg a lecsúszást és a felemelkedést”, mondja Bodó Julianna és arra is felhívja a figyelmet, hogy itt nem a nyomor esztétizálása a cél, hanem értővé és együttérzővé tenni a befogadót. E „végtelenített ideiglenességben” a szétesést mindig visszatartja az emberi igyekezet, hogy befedje az oszlás, az átmenet nyomait: vakolnak, felmosnak, teregetnek, festenek. A maguk szemérmetlenségében tárulkoznak ki a hétköznapi pillanatok, amelyeket Hajdú látvánnyá és egyben mondanivalóvá is szerkeszt.

Ezek a teremtett pillanatképek sűrítve sugallják a nézőnek, hogy saját magáról, a falak mögött rejtőző életéről tegyen fel kérdéseket. Ugyanakkor fellebbenti a fátylat, hogy a dolgok mögé pillantsunk, és meglássuk, ahogyan a nagybányai szép Remedios lepedőteregetése közben „megrebegteti hívságos, Barbi-rózsaszín szárnyát a csoda.”

Bartha Zonga