„Bevezetés, dühöngés, bénulás” – Horváth Benji Dicsőséges Európa című kötetének bemutatója

Az én-költészetből való kitörésről, konspirációs-elméletekről, mint inspirációs forrásról, saját ösztöneink átneveléséről beszélgetett Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író Horváth Benjivel, a Dicsőséges Európa kötetének bemutatóján csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Szimpla kertjében. „… lehet egymás fejéhez üstökösöket vágni, de hogy lesz ebből vers?” – kérdezi Selyem Zsuzsa a fiatal költőtől, akinek legtöbb verse párbeszéd, vita, robbanó erejű vádaskodás formájában egyre mélyebb krátereket hagy maga után. A költő „dühöngésének” okait, motivációit boncolgató helyszíni provokáció kérdezz-felelekjén elhangzó gondolatok vázolására teszek kísérletet.

Arról, hogy mi a története a könyvnek, mit szeretett volna a költő két sor között elmondani, miért érezte szükségét kitörni az én-költészetből, miért érezte szűkösnek azt, Benji elmondta, valamiféle szembenézésre van szüksége azokkal a kérdésekkel, amik foglalkoztatják. Újabb perspektívát keresett, kissé megunta és kíváncsivá is vált. Lehet-e úgy írni verset, hogy közben nem önmagára figyel a költő? A Rosetta űrszonda és Csurjumov-Geraszimenko üstökös találkozása ihlette vers például egy barát provokációja nyomán született évekkel később: „Na slammerek, ki fog erről írni?”.

Vallott még Benji a romantikáról – „simulékony, mérges démon a romantika” – nem önmagában az érzés okozza a visszatetszést, hanem a benne rejlő hazugság, a hősi, a költői pózban való tetszelgés. A kötetben nemcsak az európai mítoszok eszköztárából merít a költő, hanem az amerikai közeg, a popkultúra is hangsúlyosan jelen van. Egy példája ennek a Marilyn Monroe-konteóhoz kapcsolódó vers, az erős érzelmi ínségből fakadó összeesküvés-elméletek, ezek az agyunk által kidobott egyszerűsített verziók a feszültség feloldásához Benji költészetéhez a tágabb kontextust is biztosítják.

Bár banálisan hangzik, figyelemmel és türelemmel, empátiával lehet ellenállni annak, hogy beszippantson ez a leegyszerűsített, vulgarizált, gyors kommunikáció. „Erre edzeni kell önmagunkat” – véli a költő.

„Grafomán voltam, depressziós lettem attól, hogy nem tudtam megírni egy jó szöveget. El kellett engednem azt is, hogy nekem muszáj mindent megírni, hogy nem vagyok olyan fontos. Az embernek saját agyát kell kimosnia újra meg újra, át kell nevelnem az ösztöneimet. Sokat segített az is, hogy három éve szerkesztőként dolgozom. A rendelésre írt szövegek miatt el kellett fogadnom azt, hogy nem tudom mindig önmagamat írni. Most már egészen tisztán érzem, hogy mikor kell valamit megírnom, és erre időt szánok. Az alázat hiányzik, a szöveggel szembeni alázat, hogy érezzem, hogy valami sikerült” – ismeri el Horváth Benji.

S végül, hogy mikor van kész egy vers? Soha, mert „mindig lehetne, tudnék még dolgozni rajta, de nem fogok. Nem írhatom ugyanazokat a verseket életem végéig”.

Farcádi-Plájás Betty