Concord Floral

A kamaszok lelki (és nem csak) élete mintha egyre érthetetlenebb lenne a digitális bennszülöttek és az őket megelőző generációk közti szakadék tükrében. Több rendező, író, szociológus is próbálja megérteni, feltárni ezt a számunkra idegen, de valahogy mégis ismerős világot. A Concord Floral hihetően adja elő ezt.

A történet maga amúgy tisztességesen meg van írva, az erőltetettségnek nincs rajta nyoma, Jordan Tannahill kanadai író a maga 31 évével még valamelyest tagja is az egyszerűen csak digitális bennszülöttnek, ezredfordulós vagy y generációnak becézett korosztálynak. A fordítás, amely László Noémi költő munkája, nehezebb helyzetben van: a tizenéves zsargont felnőttek kezén átengedni veszélyes mert erősen vidékfüggő, ez a változat kissé magyaroszágiasra sikerült, vélhetőleg a szöveg további felhasználása végett.

Felnőttmentes előadás, felnőtt problémákról, kamaszokról kamaszokkal, nem csak kamaszoknak – hirdeti a Kolozsvári Állami Magyar Színház honlapja az előadásról, amely Sinkó Ferenc munkáját dicséri. Műhelytitok, hogy eredetileg 10 szereplősre volt tervezve a produkció, amelyet aztán 14-re duzzasztottak, mert a bejelentkezéshez szükséges selfie videók igencsak meggyőzők voltak.

Nincs amatőrszínház, gyerekszínház jellege a darabnak, vérprofi, pörgős munka ez minden szempontból. A színpadon látottakat elhisszük, beleértve a róka, a Concord Floral üvegépülete monológját is. A történet maga kerek és attól hihető, hogy nem felnőttek alakítanak tinédzsereket, hanem igazi kamaszok kapják a szerepeket.

Hasonló tematikát dolgoz fel a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című film is, azonban színházi köntösbe öltözve sokkal inkább lehet azonosulni ezzel a kérdéskörrel. A néző itt néző is kell maradjon, távolról kell az eseményeket követnie. Amitől hiteles mindez, hogy a bulizás, a veszekedések, a füvezés, az egymás cukkolása mind-mind életszerű, nem rendel hozzá előjeleket a szerző, csak elkönyveli, hogy a tizenévesek most ilyenek.

Ez a visszafogottság átjön a rendezésen is, Sinkó Ferenc nem akar bármilyen plusz nézőpontot ráerőltetni a szövegre és implicit módon a nézőre sem, mint, amit a szerző belegondolt. Nehéz bármiről is azt állítani, hogy kötelező, azonban szerencsés lenne ezt az előadást felnőtteknek is megnézni: hívja csak fel bátran a figyelmet, hogy a gyerekkorúak élete egyrészt komplikált, másrészt sokkal több minden történik benne, mint amennyibe a külvilág számára betekintést engednek.

Kiss Bence