Éppen akkor érkeztek, de hosszú úttól megfáradt arcok helyett sugárzó mosollyal léptek a “nappalinkba”, a Bod Péter Megye Könyvtár dísztermébe, holott mi mindannyian őket jöttünk meglátogatni: anya, apa és lánya, írók, költők, dramaturgok, slammerek, forgatókönyvírók – Szirmay Ágnes, Kemény István és Kemény Zsófi. Most ha családias hangulatot említek, nem a sorok közt gyakran olvasandó eufemizált “tehát kevesen voltak”-ra gondolok, hanem valódi meghitt, derűs, könnyed, intim és őszinte találkozásra, amely a szinte telt termet jókedvvel, prózával, költészettel töltötte be.

“Játsszuk el, hogy mindannyian ott vagyunk nálatok, ti behívtok a nappalitokba” – indította a beszélgetést Szonda Szabolcs házigazda, mire Ági: „nincs nappalink, csak egy nagy konyhánk”, később hozzáteszi “nincsenek családi szokásaink, mindenki olyan, amilyen… kicsit bolond”. Miként történt, hogy mindenkiből író lett a családból? Az apa elmondta, úgy alakult, hogy sok könyv van otthon, ezeket használták is, így hát korán kialakult az írás-olvasás kultúrája, és bár nem állt szándékukban írót-költőt nevelni gyermekeikből – hisz ez beteges lenne – nem lepődött meg, amikor 7-8-9 éves korukban verseket kezdtek írni, Lili pedig prózát írt 12 éves korában. „Az látszott belőle, hogy ezt nem ússzuk meg” – tette hozzá Kemény István.

A Kemény család tagjai azóta is véleményezik, megmutatják egymásnak írásaikat, néha Zsófi küldi Áginak, hogy olvassa el, de az apjának nehogy megmutassa, őneki majd meg úgy kell tennie, mintha nem látta volna, miközben mindenki nagyon jól tudja, hogy család összes tagja olvasta. Az efféle bájos kis játékok, kedves kis élcelődések hangulatában mind egyetértenek abban, hogy Lili (a család negyedik író-tagja) teszi a legmagasabbra a mércét, „hát tőle mindannyian nagyon félünk, neki nem küld el senki semmit. Előtte senki sem áll meg, még ő maga sem” – mondja Zsófi nevetve. Az apa erről így vall: „szörnyen rettegek a véleményüktől (…) mindent az utolsó percig elhúzok, ez nem stratégia, hanem – kis gondolkozás után – végzet”. Az anya ifjúsági regényeket ír, ő két embernek küldi el írásait, Zsófinak, mert ő a célközönség, és az édesanyjának, mert ő minden megírt oldal után ad 1000 forintot – számol be Szirmay Ági, majd hozzáteszi, ennyit még a kiadó sem fizet.

Szonda Szabolcs kettős körkérdése a szerzőkhöz közel álló műfajokra vonatkozott. Míg Kemény István többnyire versesköteteket publikált, ha regényt ír, legtöbb idejét csak arra fókuszálja, Zsófi több mindennel foglalkozik egyszerre. „A slam a gyerekkorom, most a filmművészeti egyetemen forgatókönyvírást tanulok”. Szirmay Ági szappanopera dramaturgként is dolgozik, bevallása szerint meghasonult emberként tekint magára, már a kezdetektől kétségek kínozták, hogy szabad-e egyáltalán szappanoperát írni? Mennyire népbutítás ez, mennyire szolgáljuk ki a kapitalista rendszert ezzel? – kérdezi keserű szájízzel.

Kemény Zsófi nem akart a saját generációjának a hangja lenni, de akarva akaratlanul belekerült ebbe a szerepbe, amint 18 évesen slammerként felkérték, hogy írjon ifjúsági regényt. „Hát hogy a viharba ne akarnék írni egy ifjúsági regényt, hiszen mindig 20 éves korom előtt akartam publikálni, mert az milyen jól hangzik később, hogy tizenéves koromban már regényt írtam?” – meséli az Én még sosem című regényének keletkezési történetét.  

A felolvasások közt Kemény István néhány versével ismerkedhettünk, és megtudtuk azt is, számára az ideális esetben versolvasás közben megfeledkezünk arról, hogy verset olvasunk. Zsófi egy tárcát olvasott fel, majd végül egy slam-verssel zárta a komolyabb gondolatokkal besűrűsödött családi-irodalmi estet.

Farcádi-Plájás Betty

InstaPulz