A szem harmadik témája kapcsán arra is választ kaphattunk, miért volt jó ötlet egy kortárs összművészeti fesztiválon helyet találni olyan közelítési módnak, amely a művészetet nem akarja leválasztani a társadalomról. Az Utcapolitika témában megfogalmazott három gondolati szál kölcsönösen kiegészítette egymást: bár más-más irányból indultak, végül mégis összefonódtak.

Kész Orsolya a nagy tömegeket megmozgató pop-art két népszerű, de/és határsértő alakjának performatív megmozdulásairól beszélt. Beyonce és Lady Gaga popszereplőként olyan értelemben határsértőek, hogy tevékenységük egyrészt beágyazódik a fogyasztásra és termelésre épülő tömegkultúrába, másrészt ön- és társadalom reprezentációjukkal a közegen belül megnyitják a normáktól való eltávolodás szimbolikus lehetőségét, a szembefordulást. Lady Gaga például azzal áll ellen, hogy – ahogyan Orsolya fogalmazott – totális sztárként megszünteti a privát szférát, hiszen minden megmozdulása „fellépés”. A folyamatos szerepjátékban és nemváltásban a testét is a művészi cselekvés részeként alakítja, és ellehetetleníti a társadalmi elvárások ráírását.

A következő gondolati szál a 19. század Budapestjéről indult, és eljutott egészen a defensive architecture 21. századi design-fogalomig. A Budapesti rejtelmek (Kiss József) nem esztétikai értéke miatt érdekes olvasmány, hanem a szegénység egyfajta társadalmi reprezentációjaként: a rejtegetett, titkolt világ leleplezéseként, ami a középosztály számára ismeretlen volt – már akkor elkezdték a nincstelenek és hajléktalanok köztéren való tartózkodását korlátozni. Márton-Simon Annától azt is megtudtuk, hogy a defensive architecture, vagy unpleasant design olyan városrendezési megoldásokra vonatkozik, amelyek „szépen” lehetetlenítik el a hajléktalanok köztereken való tartózkodását: például olyan köztéri padokkal, amikre nem lehet lefeküdni. A szegény, hajléktalan, „ápolatlan” testet, vagy a destruktívnak bélyegzett viselkedési formákat építészeti megoldásokkal próbálják kiűzni a város (test)képéből. A legrétegzettebb példa a Camden-pad volt, ami a készítők szerint egyszerre akadályozza meg a bűnözést, a terrorizmust (!), „szünteti meg a szegénységet”, tartja távol a graffitiseket és a deszkásokat. Nekem úgy tűnik, ez a pad a társadalmi kirekesztés iskolapéldája.

Heletya Orsolya vitaindítója konstruktívan kapcsolódott a megelőző felvetésekhez, hiszen mind a test reprezentációs kérdését, mind a város tereinek (köz)használatát érintette. Van-e joga az utcafotósoknak a testem reprezentáláshoz? Az utcafotósok által készített fotókat elemezve fogalmazódott meg a hajléktalan emberek homogenizáló ábrázolásmódjának problémája, és az is, hogy a fotó mint konstruált perspektíva, milyen üzenetet hordoz. Itt ugyanakkor nem csak reprezentációs kérdésről volt szó, hanem a kép referencialitásáról is, hiszen az emberekről nem választhatóak le a róluk készült fotók.

Az utolsó beszélgetéssel lezárt vitaindító-sorozat felkiáltójel volt a pulzArton: a művészet, az irodalom közös ügy, ezért jó helye van nemcsak a színházban, a könyvtárban, az egyetemeken hanem egy büfében, egy teázóban vagy egy sörbárban is.

Jakab Villő Hanga