Én is szeretnék élni. Valahogy – Gondolatok a Bukaresti Nemzeti Színház előadásáról

A Köztünk minden rendben cím és a nézőt fogadó éles varjúhang már pontosan kirajzolja azt a feszültséget, ami a tragikomédiák sajátja – e költői ellentétezés húzódik végig a bukarestiek gyönyörűen megkomponált előadásán. A teremtett színházi élmény szavakkal nehezen leírható életérzést ad, melyben a nevetve síró ember mindenkori tükörben látja magát. Nem vizsgálja. Egyszerűen csak megpillantja önmaga kiszolgáltatott és élni vágyó esszenciáját. Van valami pusztulás, és van valami elpusztíthatatlan abban, hogy vágyakozó emberek vagyunk. A közel két órás produkció a kortárs létállapot parabolája, amelyben a történelem, és leginkább a 20. század felgyűlt és feldolgozatlan emlékeitől fulladozó ember élni próbál. A néző pedig könnyeit törölve kacag és nevet, és kacag és nevet.

A kortárs lengyel drámaíró, Dorota Masłowska szövege bravúros szerkezete a groteszk és abszurd hagyományokra támaszkodó humornak, a helyzet és a szöveg párhuzamosságaiból a rendező olyan mély költői pillanatokat komponál, melyben ránk fagy a kacagás, és megnyílik a szív. A szöveg értelme és a színészi interpretáció közt létrejövő ellentétesség okozta feszültség végig fennmarad: a gurgulázó komédia tragikus mélységekbe vezet.

„Ezek nem mi vagyunk.”  „Mi sehová sem megyünk.” Egy sohanemvolt Lengyelország ideája utáni nosztalgia keretezi a bizarrnak is mondható szereplők élettörténeteit. Ez a nemcsak történelmileg, hanem mitologikusan is megnövelhető metafora lehet az elveszett paradicsom is, bár ebben az abszurd környezetben kimondani is értelmetlen hasonló fogalmakat. A területeitől megcsonkított Lengyelhon, akár Magyarország, akár Spanyolország, akár bármelyik népnemzeti állammal felcserélhető. De nemcsak a történelem kukáját üríti ki az előadás: a szereplők bemutatkozása színházi miliőbe kerül. Így a produkció a színházi vagy filmes alkotás paradox helyzeteit is kifricskázza egy filmet forgató megrekedt rendező és stábja felvonultatásával. A színpad tere nem utal ugyan konkrétan a történelemre, egyfajta színházi környezet ez, ottmaradt kellékekkel és szereplőkkel, de a papírrepülők látványa, a segítségért a csatornába belebeszélő nagymama és számtalan apró jel a háború témáját hozza. Paródia fricskák hátán, merész képzettársítások tánca ez a színpadi világ, tele művészi beidézésekkel: a Godot-ra várva bohócainak ottmaradt cipői, a turkálós ruhák történelmet idéző izzadtságfoltjai, Marlene  Dietrich, Hitler alakjai, csatornák és kukák Beckett drámáiból, Tóték árnyékszéke befőttesüvegekkel, az Éjjeli menedékhely díszlete, Almodóvár figurái, a filmrendező instrukcióit végrehajtó színészek pedig Shakespeare mesterembereit juttatja eszünkbe. És még ott egy nagyobb varjúbáb is – biztos jeléül annak, hogy Radu Afrim is köztünk van.

„Mi nem vagyunk lengyelek, és normális emberek sem.” Egy kislány monológja zárja a képet, aki életét egy már kitöltött keresztrejtvény kockáiban keresi hasztalan.

A játék zseniális, a színészek könnyedek és szabadok, olyan természetes erővel vannak jelen a színpadon, ami ritka. Az élmény nem lesújtó, nem megrázó, hanem kerek. A hosszú vastaps nehezen engedi el.

Prezsmer Boglárka