Erdély határai az irodalomban

Az önmeghatározás vélhetőleg egyben a korlátok felállítását is jelenti. Amikor azt mondjuk, hogy romániai és magyar, egyfajta szűrőt állítunk magunk el. A mozgástér korábban más volt, a kilencvenes évek elején bármit lehetett, amit az ember létrehozott magának. Vida Gábor az erdélyi magyar irodalom korlátairól és arról beszélt, hogy miért is nem szereti a saját alkotói folyamatát a közönség elé tárni.

A pulzArt3 keretében Hubbesz László a Sapientia EMTE tanára beszélgetett a Látó irodalmi rovatának vezetőjével. A személyiségfejlődésben a gyerekkor és annak helyszínei meghatározóak: bár Vida Köröskisjenőben született, a gyermekkor indiánozós korszaka már Erdélyhez, konkrétabban a bodosi legelőhöz köti. Az erdővidéki édesanya az, aki a tájról alkotott képet bekódolja a gyerekbe – az pedig kötelezően hegyes, erdős lesz.

A természethez való vonzódás (az író-olvasó találkozón sokszor kerülnek szóba kirándulások), is furcsa történet. Az író nagybátyja az, aki bánatában önkezűleg készül véget vetni szenvedéseinek: kinéz egy megfelelő fát, amit addig szemlél, hogy végül a természetjárást választja az öngyilkosság helyett. A példa fertőzőnek bizonyult.

Ha Vida Gábor hagyományokhoz kötődő viszonyát kellene ragozni, talán ezek az anekdotává simított meghatározó élmények, hajtóművé vált személyes szenvedések azok, amelyek a magyar irodalom klasszikusaira hajadzanak. A témák amelyek valamikor a múltban történnek a maguk módján sokkal modernebbnek hatnak, mint a beszélgetés személyes elemei.

Hubbesz László az irodalom korlátairól is kérdezi Vidát. A válasz meglepő, bár ehhez, nagy valószínűséggel az irodalmi szerkesztői rálátásra van szükség. Vida itt az erdélyi multikulturalizmusról ejt néhány szót, a román szereplők archetípusairól (rendőr, pópa, juhász) és arról, hogy minden jel szerint egyfajta párhuzamos valóságban él az erdélyi irodalom, hiszen csak kevesek merik megformálni a román embert, mint fontos szereplőt, akit nem a karikírozott etnikumhoz tartozás, hanem a valóságban megélhető, megtapasztalható jellemvonások mintha idegenek lennének a hazai tollforgatóktól.

Az írásról, mint alkotási folyamat nem szívesen beszél. Felmerül egy novella története, ami végleges formájában, egy darabban került papírra egy lekésett vonat okán. Az íráskor – sejteti Vida – valami több zajlik, mint a billentyűk kusza leütése, a szöveg megformálása.

Kiss Bence