„Feloldódni veletek az erőszak szimfóniájában!” A szem második beszélgetéséről

A szem második vitaindító előadását és az azt követő beszélgetést Gegő Virág és Borbély András moderálták. A másfél órás kora délutáni beszélgetésnek már a nyitó szavai jelezték, hogy az erőszak megjelenési formái, definíciós lehetőségei milyen széles skálán mozognak, hiszen olykor az is erőszak, ha valaki „magához veszi a szót”, kisajátítja a beszéd jogát.

Borbély András elméleti alapfogalmak tisztázásával vezette fel a témát, én viszont az egyik példa felől közelíteném meg ennek tétjét: lehet-e jó és rossz erőszakról beszélni; mikor utasítjuk el az erőszakot és mikor tartjuk azt elfogadhatónak?

A kérdés persze provokatív, hiszen az erőszakra általában pejoratív értelemben gondolunk, és senki sem szívesen állítaná magáról, hogy támogatja az erőszakos cselekedeteket. Miért van mégis az, hogy nagy bűnözőkkel szemben gyakran érzünk szimpátiát? A felvetés éppen azt a meggondolást ugrasztja ki, hogy különböző erőszak fogalmakról beszélhetünk. Ez utóbbi esetben a jogellenes erőszaktevő cselekedetét, mivel ezzel a rendszert támadja, bomlasztja jogosultnak tételezzük.

A konszenzus mögött, hogy az erőszak negatív dolog, valójában egy folyamatos eltolás húzódik: nem tudjuk megszüntetni az erőszak személyes, vagy intézményes formáit, ezért eltávolítjuk magunktól, átalakító mechanizmusokkal elleplezzük. Nem tudok nem az esti Afrim-előadás (Între noi e totul bine / Köztünk minden rendben) leghátborzongatóbb jelenetére gondolni, ahogyan a meg-nem-született kislányt játszó szereplő a minket körülvevő háborúk erőszakát megpróbálja eltartani magától – „milyen jó, hogy nem nálunk van háború, hanem a világ sok más részén.” Aztán pedig jön a döbbenet, hogy nem, itt nem más háborújáról van szó, hogy ez csak a szereplő vágya; az egész pusztán egy lázálom, hiszen a nagymama meghalt a világháborúban, így a beszélő maga sem születhetett meg – lényege szerint ő maga a háború pusztításának jelenléte.

András elméleti és Virág gyakorlati megközelítése között Pessoa Tengeri ódáját olvasták fel, mintegy irodalomtörténeti demonstrációként arra, hogy az erőszakra nem csak dekonstruktív erőként, hanem felszabadulásként is lehet gondolni: „Akarom, hogy ezen óra Mindenségében, hogy testem az ő Mindenségében / szenvedve, hogy a testem és a vérem, hogy lényem / e vörösségben egyesülve / sóvárgó sebhelyként virágozzon lelkem léttelen húsában! // Ó, ha minden bűnben ott lehetnék! Minden alkotóelemben, / támadásban, vérfürdőben, erőszakban!”

Virág arra tett kísérletet, hogy a beszélgetés témáját egy esettanulmány szálain haladva tegye megfoghatóbbá úgy, hogy a 2008. és 2009. között Magyarországon megtörtént romagyilkosságok körülményeit vizsgálta. A konkrét megközelítés relevanciája, hogy rámutat a strukturális erőszak észrevétlenül képes tettlegességig fajulni: az intézményes kirekesztés, a perifériára szorítottság, és a szegénység által kiváltott reakciók átlépik az erőszak enyhébb formáit, a sztereotipizálásét, a megvetését és fizikai erőszak-tételben nyilvánulnak meg.

A beszélgetést moderálók és a hozzászólók megpróbáltak választ adni arra, mit lehet kezdeni a strukturális erőszakkal, melynek legitim szerve az állam. Hogyan kezdhetjük ki az intézményesült, és szimbolikussá vált erőszak-aktusokat? Válaszkísérletek születtek, de a kérdés nyitva maradt, hiszen az utolsó szembeszélgetés alkalmat ad a további fejtegetésre, válaszkeresésre.

Jakab Villő Hanga