Film a színházban

Ha mindannyian egy filmben lennénk, talán nem unatkoznánk annyira. Valahogy így hangzik magyarul Daniel Johnston Life in Vain című számának két sora, amely a Látókép Ensemble Ernelláék Farkaséknál című színházi előadás végén hangzik el. A műfaja szerint lakásszínházi előadás stílszerűen a sepsiszentgyörgyi Esketőházban kapott teret, ahol a színészek (Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs, Sárosdi Lilla, Szabó Domokos, Tóth Orsi, Gelányi Imre) rendkívül feszes és visszafogott, ugyanakkor soha nem lankadó színészi jelenlétükkel olyan intim közelségbe hozták közönséget a témához, amiről beszéltek, hogy mindenki úgy érezhette, benne van a „filmben”. Ez a közelség, fókuszáltság, közös térben való együtt létezés pedig paradox módon éppen hogy nem az azonos című filmben, hanem a film előzményéül szolgáló színházi produkcióban érhető tetten.

És tényleg nem lehetett unatkozni egy pillanatig sem. Egyrészt, mert az a lineárisan elmesélt, egyszerű családi panorámakép, amelyben két, egymással a legszorosabb rokoni kapcsolatban álló házaspár próbál egyensúlyozni, önmagában is lebilincselő. Másrészt meg azért, mert automatikusan kapcsolja be a nézőben az önreflexiót a szinte lakonikus, de mindenki által már valaha hallott és gyakran humorral kezelt replikákkal.

Akár közhelyessé is válhatnának ezek a témák: a gyerek fölborítja a család életét („valahogy a kettőből nem lesz három”); az anyagi problémák megakasztják a családi kötődéseket („lenéztek bennünket, mert mi nem vagyunk olyan, mittudomén, olyan nagy emberek, mint ti”), a párkapcsolati és önértékelési bizonytalanságok gyakori konfliktushelyzetekben sülnek ki („régebben tiszteltél, fölnéztél rám, istenítettél”). Bár a nézőben az egészséges kukucskáló ösztönt kapirgálja, valami áthidalhatatlan és egyben megnyugtató szakadék keletkezik a valóság show-k kényszerű, fogcsikorgatóan hamis, megalázó önfeltárulkozása és aközött a tiszta, mindig, minden percben önazonos, valóságában igaz megnyilatkozás között, amit a színházban látunk. Ezért soha nem lesz közhelyes, mert nem lehet közhelyes, ami pőrén és fájdalmasan igaz.

Ráadásul a szöveg is nagyszerűen, szubtilisan egyensúlyoz. Az ötéves kisgyerek egy nagy családi veszekedés után azt mondja az apjának, aki elvonul dolgozni: „Nekem mások az érzéseim, mint neked. Van neked fájdalomfád? Van neked fájdalomgyökerezésed? Van neked mangószíved?” Aztán meg eltűnik úgy, hogy a családjának pillanatok alatt újra kell értékelnie, amit azelőtt gondolt. Az egy napba sűrített egész élet tehát ebben a nyelvileg és helyzeteiben is könnyen letapintható, de ritmikusan felbukkanó, friss és meghökkentő fordulataival egyből magával ránt. „Szép vagy, szépen öregszel” mondja Farkas (Hajdu Szabolcs) feleségének, Eszternek (Török-Illyés Orsolya) egy feszülésekkel teli nap után. Ez olyan fájdalmasan szép, hogy azt kívánnánk, mindig maradjunk ebben az életfilmben. Amire azonban csak napokkal később jövünk rá, hogy néhány napig, míg kering bennünk a történet, nem fogunk unatkozni.

Bartha Zonga