Beskatulyázás magas fokon, ketrecbe, kalitkába zárás, egy féltve őrzött kincs megvédése – a Hakanaï produkciója sokfelé, olykor összekuszálódó irányba viszi el a gondolatot, anélkül, hogy valamelyik variánshoz tényleges kapaszkodót adna. A térvetítés és a tánc találkozása a Hakanaï, táncperformansz és digitális művészet címszó alatt a mozgás és a vizuális kifejezésforma látványos randevút ad egymásnak.

Minimalista tánctér tárul elénk, amely térben sem nagy kiterjedésű: a tényleges mozgásteret átlátszó textília borítja: ezeket célozzák meg a projektorok és tulajdonképpen innen veszi kezdetét a varázslat. Betűk és számok jelennek meg a vetített doboz falán, amelyek rácsokká alakulnak. A néző joggal filozofálhat az emberi kultúra szerepéről, tulajdonképp kevés támaszpontot kap arra vonatkozóan, hogy lényegében mi is a mélyebb jelentés.

A rácsos alakzat esetében már túlzottan is kézenfekvő a Kocka című horror-thrilleres utalás, azonban a színpadon látható téridom mégsem fenyegető: a táncos interakciót mímelve, látszólag könnyedén formálja a rácsot kedve szerint, aztán lazán félresepri, csak azért, hogy egy komplex mozdulatsor után visszahozza.

A vetítés nagyobb szakaszokban formálja a teret: látunk valamit, ami a molekuláris szerkezetet idézi, majd esőt is. A szemlélődési ponttal zajló játék folytonos: felülről nézni az atomszerkezetet, vagy éppen a kovalens kötés részévé válni, megbújni a világ egyik védett dobozában, vagy kívülről nézni az esőt – a végén minden határ elmosódik, a legerősebb inger pedig a tapasztalás marad.

A Hakanaï rendkívüli profizmussal összeállított, koherens koreográfia – olyan kortárs eszköztárral, ami a színpadi kifejezés határait tágítja.

Kiss Bence

Galéria

InstaPulz