Hulladékból hangszer, kalimpálásból szimfónia – A Bélaműhely karmesterjátéka

Nem olyan rossz az, ha az ember irányíthat egy kicsit. Ismerős, vagy ismeretlen személyeket rábírni arra, hogy úgy cselekedjenek, ahogyan szeretnénk, nem feltétlenül önző dominanciát jelent. Ha valaki képzeletbeli karmesterpálcát kap a kezébe, és arra kérik, hogy válasszon öt hangszert, aztán szemkontaktussal és szabad gesztusokkal, kifejező mimikával rávegyen zenészeket, hogy megszólaltassák hangszereiket, abból biztosan öröm lesz és olyan energia, ami nemcsak a közvetlen résztvevőket, hanem a közönséget is elragadja.

Nem beszélve arról, ha mindez a Bélaműhely karmesterjátéka közben történik, ahol, mint arról a tagok a honlapjukon is beszámolnak, olyan hangszerek szólalnak meg, melyek „ipari hulladékokból, kimustrált használati tárgyakból, hordókból, csövekből, bicikli és számítógép alkatrészekből, teknőből, serpenyőkből és papír dobozokból” készültek.

Ezeknek az újra észrevett és hangszerré nemesülő tárgyaknak olyan találó és játékos neve van, hogy aki egyszer hallja, nehezen felejti. Van itt fakutya, papírkutya (tetején filmes doboz, benne üveggyöngyök), biciklidob (biciklikerekekből és alkatrészekből készített dobfölszerelés, csellóvonóval és bambuszpálcákkal megszólaltatva), gettómarimbula, biciklikormány tilinkó, slagszax (locsolócső és bója), gettócselló, azaz hordonka, óriáscajon, hangburgerek, billentyűzetshaker, technóteknő, bikeofon, vagy éppen proteintabla. A zenészek a három percre kinevezett karmester által kiválasztott bélahangszerekkel az irányító minden ugrabugrálásán, rezdülésén, kalimpálásán, kézmoccanásán rajta voltak és azon igyekeztek, hogy megszólaljon a csoda, mindenki egyszemélyes, egyszeri és megismételhetetlen saját zenéje. Felszabadultság, gyermeki önfeledtség volt a főtéren a karmesterjáték alatt, a közös alkotás, az oda-vissza áramló, véletlenszerűségből adódó öröm szimfóniáját hallottuk.

Bartha Zonga