inTimE1: „A test színháza összerak és szétszed minden este”

Frenák Pál koreográfus társulatának fellépését a Tamási Áron Színház nagytermében telt ház várta. Az érdeklődés az előadást követő közönségtalálkozón sem csökkent. A beszélgetésen a nézők közvetlenül a színészeknek tehették fel kérdéseiket, és elmondhatták milyen impulzusok érték őket az előadás alatt. A közönségtalálkozó hangulata közvetlen volt, a művészek nyitottan fogadták a kérdéseket az előadás megszületésének körülményeiről, a közös munkáról, fellépéseikről, a színpadon megélt élményeikről. Az előadás fogadtatása kapcsán felmerült, hogy Frenák előadásai szándékosan provokatívak, a koreográfus célja felrázni a nézőket, új perspektívába helyezni a testet és a testi tapasztalást. A beszélgetés fontos kritikai meglátása volt, hogy a magyarországi kortárs táncszínházaknak még fejlődniük kell, hogy felzárkózhassanak a nyugati mozgásszínházak nyitottságához, rugalmasságához.

Frenák anyanyelve a testnyelv (első elsajátított nyelve a jelnyelv volt). A test vált számára elsőként viszonyítási ponttá, és a test volt az, amin keresztül hat évesen megpróbálta feldolgozni édesanyjának elvesztését (a mélyszegénységben élő anya nem tudta fenntartani nyolc gyerekét, így Frenáknak intézetbe kellett menni): éveken keresztül elutasította a verbalitást. A rendező-koreográfus előadásaiban a test válik a legfontosabb közvetítő eszközzé: a testet a maga anyagiságában és képlékenységében deríti fel, az emberek közötti megfoghatatlant teszi megtapasztalhatóvá. Az előadás olyan asszociációs gondolkodási formarendszerben működik, ahol a konkrét történetek lemorzsolódnak a színészek játékáról: benyomásokat, indulatokat, érzéseket hagynak nyomként maguk után.

Az inTimE című koreográfia színpadi képe sem hagyja csapongni a nézőt, a fekete tér közepén levő vörös kanapé és a virágszirmok, a világ, és benne férfiak és nők, testek és személyes történeteik. Az előadás összhangját a testek közös ritmusa hozza létre, a testek közötti finom érintkezés, a bensőség; a kegyetlen elszakítás/eltaszítás a másik testétől, ami a biztonság. Ebben a ritmusban a testek pulzáló lüktetése a néző szívverésévé válik, a testek sorsok.

A kifinomult technikával dolgozó színészek a testtel való kifejezés határait kísértik: nem is táncszínháznak nevezném azt a megmutatkozást, amelyet az inTimE művészei csinálnak, sokkal inkább testszínháznak: „Miként a részek, úgy vagyunk /a vágy szálára fűzve. A test / színháza összerak és szétszed/ minden este” (Az Anatómiához). Ezt Borbély Szilárd írja az egyik Testhez írt ódájában (A Testhez. Ódák és legendák, Kalligram, 2010.)

Az inTimE színészeinek test-ritmusa, a szívük fokozódó dobogása az előadás zenéjében folytatódik, és úgy hat a néző zsigeri érzékelésére, hogy a szíve elkezd egy ütemben verni a színészekével. Ahogy hirtelen leáll a közös dobogás és csend lesz, pillanatra bent marad a közös levegő. Ez a közös, első bent maradt levegő volt a csütörtöki előadás első intim pillanata.

A előadás címe kettős olvasatot tesz lehetővé, mindkettő egy-egy emberi attribútum. Az első az intimitás, hogy az embernek szüksége van felszabadult, meztelen (ha kell könyörtelen) együttlevésre. A másik az időben levés, az in time, hogy nem lehet független az időtől, amelyben fel- és aztán eltűnik. Ha nem akarom ennyire elkülöníteni a cím lehetséges értelmezéseit, és nem akarom, ha az előadással való egységében tapasztalom meg, úgy az inTimE az ember személyes ideje.

Ahogyan az idő, és az intimitás emberi attribútum, úgy az ember testben levése is az. Frenák Pál úgy mutatja meg az embert, hogy a testen levő fekete ruhának lesz jelölő értéke (például a férfi testen a zakó, a női testen a ruha), a meztelen testeken nem a túlfűtött szexualitás uralkodik el, hanem éppen ellenkezőleg, a fölösleges kiegészítőktől megfosztott, letisztított ember válik láthatóvá: test és a története.

Az előadás az embert mutatja meg viszonyai hálójában, és önmagában, az egyedüllétben. Miközben a darab művészeit tapsolta a közönség, az én figyelmem a vörös kanapén összekucorodott, teljesen jeltelen testre tudott csak összpontosulni (a test kopasz volt, a haj is kulturális jelölő). Ez a mozdulatlan test lett az én legbelső magányom: a vörös kanapén, ahol az összekucorodott test ült, az előadás más időbe szakadt.

Jakab Villő Hanga