Kaiju – az angyali szörnyeteg

Kaiju fellépése előtt próbáltam utánajárni, hogy mi ez a zene, ami hozzáértő füleknek szól, amit meg kell tanulni hallgatni, mert a tájékozódásban a műfajról szóló leírások nem biztos, hogy segítenek.

Páll Gecse Ákost, a Tone Troopers tagját arra kértem, segítsen nekem megérteni annak a jelentőségét, hogy Romániában először Sepsiszentgyörgyön lép fel Kaiju. Arról kérdeztem, hogy mi az zeneileg, ami különlegessé teszi ennek a stílusnak a hangzását.

Ákos az 1950-es években indult „soundsystem culture”-ről mesélt, a kezdetekről, amikor még az utcán lehetett sharelni egy új számot, és ami aztán úgy fejlődött, hogy egyre komolyabb és komolyabb hangrendszereket kezdtek létrehozni. A műfaj története során sikerült olyan rendszereket építeni, amelyek a hallástartományunk egyre tágabb spektrumát képes lefedni. Eleinte a reggae kultúrára épült, majd egyre komplexebb-, teltebb-, mélyebb hangzással éltek, ami maga után vonta a hangrendszerek folyamatos fejlődését.

A Kaiju által létrehozott zene lényege, hogy egy ilyen nagyon kifinomult hangrendszerre épül, és ilyenként a soundsystem kultúra része. Ez a zene nagyon minimalista, így sok függ a hangrendszeren, hogy élvezhetően megszólaljon. Az iPhone fülessel nem ugyanaz a hangzás, mint amire az esti koncert alatt számítani lehet, és ami igazán élvezhető – ígérte Ákos, és igaza lett.

Ez a zene az agyadban kezd el mozogni, és onnan terjed, asszociációkat mozgat meg, és önkéntelenül hat izmaid feszültségére.

A tegnap esti Kaiju fellépés óta azon gondolkodom, hogy milyen is lehet valójában az a bizonyos furcsa japán szörny, amiről a formáció a nevét kapta. Nem tudok elvonatkoztatni a duo utóbb kiadott, Seven sins albumának bűnök körül forgó témájától sem, s ebben az összefüggésben a kaijut úgy kezdtem elképzelni, mint egy angyali szörnyeteget, ami valahol a két világ között szorult, de a magával hozott zenei hangzás kicsit képes átvinni a másik világba, kicsit képes felemelni, aztán hagyni magadba visszazuhanni.

Jakab Villő Hanga