Kupás Anna: Nekem az egész életem egy kísérlet

Milyen gondolatokat, hangulatot ébresztenek, milyen reakciót szülnek a befogadóban, ha színházi díszlethez, belső térbe készült installációk kikerülnek a külső térbe? Mennyire mosódik össze, ha egyáltalán összemosódik, vagy inkább teljesen külön él egymástól a kreált és a létező tér? Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező kísérlete erre próbál választ találni a pulzArt5 összművészeti fesztiválon.

– Miközben vártalak, figyeltem a főtéren ezeket az installációkat: valósággal birtokba vették a gyerekek, nagyon élvezik. Megvan a válasz a kísérletre?

– Egyvalami nagyon meglepett, amire nem számítottam: hogy igen, ezt a gyerekek fogják leginkább használni, aminek egyébként nagyon örülök, hiszen a PulzArt témája a generációk találkozása. Én pedig nem éreztem magam közel sem alkotóként, sem emberként ahhoz, hogy a fiatalabb korosztályhoz szóljak. Kérdezgettem, miért lógnak itt, és elmondtak meg kitaláltak olyan játékokat, amelyekről nem is gondoltam volna, hogy lehet játszani ezekkel a díszletelemekkel. De pontosan a játék miatt kerültek ki ezek a színházi díszletelemek a térre, és érdekes például, hogy a színpadon, amikor megépült a csőház, a színészek is ugyanígy játszottak rajta, csak nyilván más játékot. Érdekelt tehát, hogy ha kitesszük köztérbe, hogyan reagálnak az emberek: a közönség hozzá mer-e nyúlni egyáltalán ahhoz a díszlethez, ami ott volt a színpadon, aki pedig nem látta előadáson, az hogyan tekint rá. De jó látni, hogy kitalálnak új játékokat.

– Ami, gondolom, teljesen más, mint az eredeti koncepció.

– A díszletnek van egy koncepciója színházon belül, kint próbáltunk találni egy másikat, de mivel ez az első kültéri munkám, én sem tudtam, mi fog történni. Úgyhogy ez kísérlet. A színház zárt tér, amelyben ott van a technika, együtt találjuk ki a díszletet a fénnyel, elhelyezéssel. De így, kültéren önmagában ez csak egy konstrukció, amit próbálunk mi is felruházni.

– Nem tartasz attól, hogy kikerülve egy „magasztosabb” térből, mint a színház, erodálódik, vagy kis túlzással, profanizálódik?

– De igen, és éppen ezért nevezném kísérletnek, hiszen nem tudom, hogy mennyit veszít értékéből. Ezért próbáltunk társítani hozzá különböző dolgokat, próbáltuk másként használni. Azt akartam, hogy amint valaki belép ezek világába, valamilyen szinten kösse a színházhoz, csak más érzetet keltsen, mint amit a színpadon vált ki.

A produkció előtt hónapokat töltesz a rendezővel, munkatársaiddal, amíg összeáll, hogy milyen a nyelve, világa az előadásnak, ehhez készül a díszlet. A legapróbb részletekig ahhoz van kitalálva, ez így egész.

– Kicsit az az érzésem, hogy az elemek kaptak még egy életet, mielőtt az örök díszletmezőkre kerülnek.

– Pontosan. Erről jut eszembe egyébként, hogy legutóbb Budapesten dolgoztam, és készíttettem egy plexi padlót az egyik produkcióhoz. Amikor a produkciós vezető megérkezett vele, hívott, hogy nézzem meg, akkor mondta, hogy 500 év, mire ez lebomlik. Ezt a mondatot soha nem fogom elfelejteni, mert annyira szíven ütött: nem hiszem el, hogy én egy olyan dologban veszek részt, ami kárt teszt a Földnek. És akkor megfogadtam, nagyon szeretnék tudatos tervező lenni. Nyilván mindent a produkcióért, de azt valahogy úgy, hogy közben ne okozzunk kárt. A színháznak ugyanis az a szépsége, hogy fut egy évig egy produkció, és nincs két egyforma előadás. Amit megélsz, azt csak ott és akkor éled meg, a következő előadáson más lesz. És más is másként fogja megélni. És akkor csinálunk egy olyan díszletet, ami 500 év múlva bomlik le?!

– Dokumentálod is az installációk kiváltotta élményeket?

– Nagyon megérintett, amikor hallottam embereket viszonyulni. Én úgy örökítem meg magamban, hogy rengeteget tanultam, mit nem lehet megvalósítani. A következőkben próbálom elkerülni, hogy valójában installáció legyen, mert nem vagyok biztos abban, hogy sikerült azzá válnia, így inkább kísérlet maradt. És a kísérlet jó dolog. Nekem az egész életem kísérlet, én így fogom fel. Arra voltam kíváncsi, hogy amire én kíváncsi vagyok, vajon arra más is az?

Én szeretem az élményt, a hatást – azért is inkább kísérlet, mert nem akartam filozófiát, nagyon erős koncepciót. Ez nem konceptuális installáció. Én ahhoz érzem közel magam, hogy különböző anyagok hogyan tudnak olyan hatást gyakorolni, élményt nyújtani a közönségnek, amivel az még nem találkozott. Hogy olyan élmény legyen, olyan dologgal szembesüljön, amivel eddig még nem. Persze valószínű, hogy van olyan ember, aki észre sem veszi a változást a főtéren, de ugyanakkor az is érdekel, hány ember nem mert közeledni, hozzáérni.

– Csakhogy nagyon tág a határ, bármit bele lehet képzelni ezekbe az elemekbe. Itt van például ez a konténer a kordon labirintussal, amiről én például egy rendezvény vagy a reptéri check-in előtti terelgetésre asszociáltam.

– Így van, és pont ettől jó. A konténer ugyanis sok mindenre asszociál. Láttam egy fotót egy konténerről, amelyben emberek haltak meg, mert abban menekültek. Én a bejáratot lezártam, a leíró szövegekben próbáltam utalni erre a gondolatra. De a konténer egy színház-múzeum is, mert a színház lassan múzeummá alakul, nem lesz közönsége. (Ezt nem Sepsiszentgyörgyre értem, és nem erre a színházra, mert itt mindegyik nagyszerű, itt szeretek a legjobban dolgozni. De másutt már ezt tapasztalom.) A konténer padlójára feszített tükörfólia pedig arról szól, hogy a múzeum-színház merre tart. Ebből alakul ki egy vertikális-horizontális tükröződés minden irányban, benne veled, középen.

– De az, hogy átjön-e, amit mondani akartál, nagyban függ például a befogadó a kulturális hátterétől is.

– Pontosan. És jó is ez, hogy élményeket ébreszt mindenkiben. Az, hogy mi a munkatársaimmal próbáltunk valamilyen gondolatot még hozzáfűzni, azért van, mert ilyen alkotó emberek vagyunk, viszont az alapkoncepció, hogy ezeket a színházi elemeket hogyan lehet használni. Amíg pedig a gyerekek használták, addig nem hiszem, hogy elbukott a kísérlet.

Mihály László