Lebomló és keletkező kompozíciók – A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Rózsák című előadásáról

Vas, agyag, papír. Szalmabála, deszka, csipkék. Sár, festék, víz. Rókaprém, három férfi. Flamingók, zebrák meg egy nő. Diszkógömb és xilofon, cintányér és homok. Mind együtt, vagy külön, vagy részeiben, de azonos fontosságú alkotói kompozíciós elemként. Egy színház, ahol nem az ember a legfontosabb. Az emberi test csupán nyersanyag a többi közt, az emberi szándék, ami a tárgyakat alkotássá formálja saját testiségére is tárgyként tekint. A szabadkaiak vasárnap esti Rózsák című előadásában a látvány, a mozgás, a hangzás egyedi konvenciót létrehozó összjátékára kaphattunk példát. Mintát egy performatív, képzőművészeti és fizikai színházra, amelynek nyelvezetét az előadás önálló ideje alatt tanulhattuk meg, hogy majd lebonthassuk, és magunkban újra átrendezzük jelentéseit.

A látszólag szervezőelv-mentes folyamatosság mögött egy ciklikus vezérlőelv húzódik: a lebomló és felépülő idea művelése. A kompozíciók sorozata egyfajta vége nincs performansznak a része. A produkció atmoszférája az ikonikus magyarkanizsai születésű, Nagy József koreográfus alkotói világát idézi, akivel már a pulzArt korábbi kiadása alkalmával találkozhattunk Sepsiszentgyörgyön. A fizikai színház eszköztárát használó előadásra a motivikai építkezés, a látomásosság, az erőteljes tárgyi jelenlét, a költőiség, a tudatalatti asszociációk bátorsága jellemző. Urbán András rendező sajátja a szavak mögötti álomszerűség, momentumai szabad érzetek és gondolatok képei, melyet a szinopszisban olvasható Kisinyovi rózsa című Tolnai Ottó vers csak inspirál. A történetkeresést jó, ha mihamarabb elengedjük. Váljunk nézőként is szabaddá és befogadóvá – mondhatnánk.

Az alkotási folyamat a szemünk láttára zajlik, hirtelen váltásokkal művek keletkeznek és maradnak abba. Önálló zongorák leszünk az előadás kezében, xilofonok üvegcsíkjai. Fehér és fekete billentyűket üt le bennünk egy-egy impresszió. Az agyag-, indigó vagy rózsafejű ember átszúrt léte, a rókaprém szembogarának kiszolgáltatottsága, a nyűszító magány, a társra vágyó zebrák, a fény csilláma, a vaságyon kuporgó meztelenség, a flamingó térrajzoló kecsessége, az óriástojásokba zárt köd. A szereplők bottal, fával, különböző eszközökkel ütik, szurkálják, hasítják kellékeiket. Az ember hatást kíván gyakorolni környezetére, lenyomatot akar hagyni maga után. Indigóba burkolózik, tapod, nyom, fest, majd felmutatja azt, mint önálló létezőt. Közösségekbe és kiscsoportokba vágyik, majd toporzékolva sírdogál, ha nem sikerül egyéni terve, eltűnik a többiek gyorsaságának ritmusában.

Az előadásban akusztikai rétegét képez az anyaghasználat és az élő hangszer: a négy szereplő xilofonon játszik, majd cintányérokat is üt, a zenei kompozíció üvegcsillámaiért Mezei Szilárdot szabad dicsérni. Az utolsó képben teljes nagyságára kinyílik a játéktér: a flamingók és zebrák társaságában zenélő embercsoport önálló festményként marad velünk.