Maffia filozófia

Várakozás, vágyakozás. Sokan megijednek, ahogy meglátják az Ex Charta épülete előtt álló nagy tömeget. Ennyit kell még sorba állnunk? Ennyit, de megéri. Irie Maffia ezalatt hangpróbál. Az ablakok remegnek a hangerőtől. Mosolyokat látok az arcokon. Mindenki érzi: itt nagy buli lesz. Talán kell ez a félórás kinn várakozás, ahhoz, hogy igazán rákészüljünk az elkövetkezendő kétórás koncertre. Senki nem unatkozik. Beszélgetések, vihogások. Van, aki már kint bemelegített, mások odabent fogják meginni első söreiket. Kapuk nyílnak, emberek betódulnak. Helyek telítődnek, a maffiák készülődnek.
Nem is nagyon lehet látni a tömegtől, innen hátulról, de hallom, ahogy a tömeg egyszerre elkezd torkaszakadtából visítani, ordítani, és emberi hanghoz kevésbé hasonló hangokat kiadni. Tudjuk mit jelent, még akkor is, ha nem is látjuk a színpadot, csak lábujjhegyen: a maffia pódiumra lépett. Sena zászlót lobogtat. Rikoltozások, üvöltözések sorozata követi… és egyszer csak ebből a kurjantás-hadból kiválik a zene. Küldi a ritmust az erekbe, onnan a lábba, a fejbe, majd az egész testbe. Lüktet az egész koncert és vele lüktet a tömeg. Amikor ismertebb számok hangzanak fel, közösen dúdolják, harsogják, vagy éppen rikoltozzák. A lényeg, hogy együtt vannak. Nagyon együtt. A végén a közönség annyira beleéli magát, hogy egy páran felkerülnek a fejek fölé, és boldogan hagyják, hogy sodródjanak. A koncert végén hosszú visszahívás. Vissza, vissza. Ők megadják, amit kértünk. Játszanak még nekünk, és ennél több nem is kell. Ők voltak az Irie Maffia. Irie Maffia? Nem kell koreográfia, se filozófia, se geográfia. Csak kezeket a magasba!