Shakespeare szerelmének esete a féktelen zenészekkel

Tisztelt olvasó: amennyiben híve az objektív beszámolóknak, most el kell keserítenünk. Az alábbiakban menthetetlenül szubjektív koncertbeszámoló következik.

Újságírói rémálom a W.H. – Shakespeare’s Sonnets & Songs produkciója. Rémálom, mert rém jó a koncert, roppant eredeti, ugyanakkor pokolian nehezen kategorizálható muzsikát mutat a Sena Dagadu, Márkos Albert, Gryllus Samu illetve a G. Szabó Hunor alkotta négyes, olyasvalamit művelnek, amire jobb terminus hiányában a kortárs zene leírást illik biggyeszteni.

A pulzArt összművészeti fesztivál zárókoncertje az eseménysorozat egyik legizgalmasabb pillanatává nőtte ki magát – Shakespeare szonettjeit eredeti formájukban, angolul szólaltak meg, Márkos Albert zenéjére. (Márkos Albert neve ismerős lehet azoknak, akik Pálfi György Taxidermia című filmét látták, ugyanis az ő nevéhez is köthető a film muzsikája.)

A koncert maga fergeteges: a zenekar jókedvű, játékos és nem csak zenei értelemben, hanem amúgy is. Bár Shakespeare szonettjei épp érfelvágós zenét is kaphattak volna, a felhozatalba ezt a vonalat leszámítva minden akadt: tangósra vett jazz, metálos hangzás csellóval, reagge és mindenféle más, amire a zenekar kimeríthetetlennek látszó kísérletező kedve elegendő.

A kósza jammelés mellett jut kedv a bluesos előadásra, a Jimmy Hendrixes gitárbravúrokra, vagy épp a cselló bőgővé degradálásra is. Talán a free jazz a leginkább találó kifejezés erre a produkcióra, bár a textíliával letakart dob, a különböző eszközökkel megspékelt hangzás, a Metallica dalok vonós átültetésére (is) szakosodott Apocalyptica világához viszonyítva is karnyújtásnyira tűnik a W. H. muzsikája.

Kiss Bence