Sírva nevetni, vagy nevetve sírni…

Az alkotás, konkrétabban a színházi alkotás ezer arcáról a Kocsmai Hurkok 7 jelenetben tulajdonképp a kocsmaszínház és az akcióművészet között teremt hidat.

A Pálffy Tibor által koordinált produkció olyan értelemben illeszkedik az akcióművészet koncepciójába, hogy teret hagy a nézőnek, hogy akkor és olyan mélységben implikálódjon a történésekbe, ahogy szeretne.

A tér a sepsiszentgyörgyi Szimpla és a hozzá tartozó kert: a színészek és a nagyszámú közönség alaposan ellepik az udvart: a tömeg az egyes színészek közé helyezkedik, várja, hogy történjen valami.

Az előzetesen felvázoltakhoz képest aligha változott valami: a szereplők színházi problémákról, az alkotói válságról beszélnek, miközben önmagukat alakítják, bár egyes esetekben kissé karikírozva. Kolcsár József, a Kézdivásárhelyen működő Városi Színház vezetője a műsorról, a nézőkről, általában mindenről panaszkodik, míg beszélgető társa, Vetró Baji gipszet kever. A néző a brechti elemektől sem mentesül, a nadrágján viszi haza a színházi emléket, amikor a képlékeny massza a földön landol és körbepriccol mindenkit.

Egy másik helyszínen Nagy Eszter színésznő pötyögi a felmondását, hangosan megosztva a közönséggel, a személyes okokat, amelyekért nem lehet továbbá társulati tag, a Kónya Ütő Bence és Bocsárdi Magor páros zenét szerez, Bekő Fóri Zenkő, illetve Barabás Árpád a rendezőt várják miközben személyes frusztrációikat tárják elénk, Giacomello Roberto és Vass Csaba pedig savanyúan próbálnak, a búvárruhába bújt Vass Zsuzsa és Derzsi Dezső páros pedig a színészi pályaválasztás két külön pólusát jelenítik meg.

A cselekménybe lehet többet is belelátni, mint ami a szó szoros értelmében történik, azonban itt a szándékos túlzás egyértelműen kísérője az alkotásnak. A záróakkordban már mindegyik színész részt vesz, a Szimpla kert közepére elhelyezett kifutón egy levegőből alálógó telefon alatt gyülekeznek, amely cseng, de senki sem veszi fel.

Az értelmezési lehetőségek ilyenkor a végtelen felé tartanak és valószínűnek tűnik, hogy a posztmodern színházra oly jellemző módon, mindegyik és egyik válasz sem helyes. Az élmény mindenképp marad, a közönség pedig mehet vidáman tovább, élvezni a fesztivál műsorkínálatát.

Kiss Bence