Tomi Janežič a Szerb Nemzeti Színházban rendezett Ivan Iljics halála című előadása a pulzArt3 egyik legfontosabb programja, amely ténylegesen próbára tette közönségét. Annak ellenére, hogy nagyon lényeges a produkcióban a gondolat, a probléma, a rendező mégis az érzelmekre fekteti a hangsúlyt. Éppen ezért mintegy lehetetlen vállalkozásnak bizonyul kritikai, objektív szemszögből közelíteni az előadáshoz: a közönség egy részét olyan mélyen megérinti a felolvasás, a visszafogott játék, hogy felszámolódik minden külsőség, és csak a színészek tekintete, a könnyes szemek maradnak, a közönség másik része viszont olyannyira eltartja magától a halálhoz kapcsolódó érzelmeit, hogy mindössze egy eseménytelen, kínosan hosszú produkcióvá redukálódik számára a színházi performansz.
Kultúránkban a halál témája, a halál tudatosítása, elfogadása, a vele való szembenézés többnyire tabutéma. Hitünk hiányában ugyanis a halál fenyegetőnek, tragikusnak, mindent megsemmisítőnek tűnik. Lev Tolstoj az Ivan Iljics halála című művében a megrendülés, a leépülés, a remény, a kétségbeesés, a düh, az elengedés és a megbékélés tükrében meséli el egy emberi sors születése és halála közötti küzdelmeit. Tomi Janežič pedig veszi a szöveget, és mindenféle módosítástól elzárkózva felolvastatja a színészekkel és a közönséggel.

Az időkezelés a rendező egyik legfontosabb eszköze, amellyel határozottan játszik. A lassú, kimért és óvatos gesztusokkal lelassítja az időt, a színészi/nézői jelenlétnek köszönhetően mégis felgyorsul, és annak ellenére, hogy ezt tudatosítanánk, kiszakít bennünket a hagyományos időérzékelés keretei közül. Ahogy ez megtörténik, új, eddig ismeretlen dimenziók nyílnak, és egyetlen pillanattá sűrűsödnek a percek. A jelenben lenni, érzékelni a mellettünk ülőket, a nézőteret, színpadot, hallani és olvasni a szöveget, látni, amint a fekete falat fehérre festi egy semleges alak, beengedni a játszók által közvetített érzéseket, valamint megélni a saját fájdalmunkat megfeszített figyelmet és odaadó bizalmat feltételez.

Látszólag semmi sem „történik” a színpadon, a színészek olykor az első nézőtéri sorban ülve olvasnak, máskor a játéktér közepén, vagy éppen a színpad szélén. Valaki meghámoz egy almát, valaki lerohan a közönséghez, és megölel valakit. Néha felváltva felemelkednek ülőhelyeikről, lábujjhegyen haladnak, majd eltűnnek a takarás mögött. Kis idő múlva másik jelmezben és parókában visszatérnek, egy új hangulatot, új energiát hozva. A visszafogott fekete öltönyöktől és ruháktól eljutunk az élénk színű, előkelő estélyi ruhákig, közben a fekete fal is csak emlék, rászárad a fehér olajfesték. Ezek finom jelzések, vezetik a résztvevők vizuális észleléseit, akik a gyásztól haladnak a megtisztulásig, a mindennapi életéből a jelen pillanatáig, és ezzel egy időben önmagukig.

A produkció egy színházi performansz, amelyben az energiák áramoltatása, a kapcsolatteremtés, a jelenlét ereje a legfontosabb. Nincsenek szerepek, karakterek, de a színészeket mégsem civilként látjuk, hanem közvetítőkként, az önmagunk és a világ közötti kapocsként. Őszinteségükben, jelenlétükben olyanfajta tisztaságot lehet felfedezni, ami kezdetben néha zavarba ejtő, később viszont egy bizonyosság arról, hogy az ember csak a körülötte lévő világ, a többi ember összefüggésében létezik.

Az olvasás után, a könnyek, a halál és a gyász után a színészekkel együtt megállás nélkül tapsolunk, ünnepeljük az életet és ezt a különös találkozást.

László Beáta Lídia

Hasonló Fellépők

A kollektív olvasás története – Újvidéki Szerb Nemzeti Színház

Udvarhely Néptáncműhely: A köz

Duna Táncműhely: Ami a szívedet nyomja