ARGO

Panaszos dallamot fúj némi homokkal vegyítve az éjjeli szél. Fiatal nő sír a szerelme után, a szeráj piheg a dervisek tánca után.
A helyszín téves, a hangulat azonban hasonló. Az Argo zenekar azaz Tijana Stanković – ének és hegedű, Nikos Sahpazis – oud, Márkos Albert – cselló és Ajtai Péter – bőgős produkciója magával cibál bennünket arra a titokzatos keletre, amely leginkább az olvasmányainkban, kosztümös filmjeinkben létezik csak.

Az Argo produkciója hozzáértő füleket, ráérő közönséget kíván. A világzenei bélyeg, csak az egyik, amelyet erre a koncertre rá lehet biggyeszteni, hisz hangzásvilága nem csupán azért egzotikus, mert törökös dallamokat és hasonló hangszerelést hallunk, hanem azért is, mert bőven mer kísérletezni. Van itt disszonancia és a zaj határait tapogató érzés is. Mintha mindent narratíva szőne át: a zenéhez nem is tudati szinten, de tartalmat rendelünk.

A tengerek vérmérséklete változhat úgy, ahogy az Argo dallamai változnak: itt eltér a hangerő, a kifejezési forma. Az easy listening és ezek a furcsa, ám mégis könnyedén megszerethető, erősen kontemplatív dallamok soha sem kerülnek egy lapra.

Ami meglepő, az a zene, mint produktum kiforrottsága: a dallamok összeértek, mint a egy télire eltett kompót zamatai. Van itt diona, pentaton hangzás, kis magyaros beütés és az is hallatszik, hogy az előadóktól a kortárs jazz sem áll messze.

A koncert maga rövid és tömör élmény volt – a keleties hagyományok és a modern találkozásának újabb fejezetét zárta a Hostel Beerpubban a pulzArt 3. kiadásán az Argo. A csapat figyelemre méltó: érdemes bennüket ráhangolódva, csak a zenére figyelve elmélyülten végighallgatni.

Kiss Bence