A túlvilág ajtai

Talán nem is annyira az előadáshoz magához, hanem a Szerb Nemzeti Színházhoz kötődik az érzés: sugárzó szeretet, irántunk a közönségben elvegyülő, a színpadról tekintve alighanem arctalan nézők iránt. Nem érhető tetten a pontos pillanat, amikor szívükbe fogadnak, de ez már a második Tomi Janezic előadás, amely után azon töprengek, hogy színészként hányszor tudja valaki a lelkét ilyen őszinte önzetlenséggel kitárni.

Igen, tény, hogy a rendező terapeuta. Az is tény, hogy az emberi lélek működésének szövevényeit boncolgatja – már amennyiben az előadást lehet boncolásként értelmezni. Janezic viszont koránt sem az egyetlen rendező, akit ezek a dolgok foglalkoztatnak, viszont az előadás végén, olyan békét hagy maga mögött, ami egyénivé teszi.

Tolsztoj kisregénye, az Iván Iljics halála határozottan depresszív mű. Az ember életében meghatározó események kaotikus, kontrollon kívüli mivoltát fogalmazza meg, valahogy úgy, hogy a Háború és béke csatajeleneteinek esetlegessége köszön vissza.

Janezicnél azonban ez az aspektus háttérbe szorul. Vehetjük készpénznek, hogy az ember magányosan hal meg, élete megvalósításai eltörpülnek, a halálfélelem mindent felülír.

A minimalista díszlet székekből, és a hátteret szolgáltató ajtókból áll. A szimbólumokon nem lovagol sokat a produkció, viszont a kezdetben fekete hátteret szép lassan fehérre mázolja az egyik szereplő.

Hasonló az érzelmi reakciók átalakulása is: kezdetben futnánk, akár Tolsztoj szereplői, átsiklanánk a haláltusa rútságán, a formaságok kellemetlenségén. Az idő előre haladásával (4 óra az előadás) minden személyessé válik. A külsőségek helyét átveszi a belső megnyúgvás felé vezető úr. Nézőként le is körözzük a főszereplőt.

A végén egy érzéssel maradunk: a szeretet érzésével. Ez váltja le a nihilt, a dühöt, a kétségbeesést.

Hol csempészi belénk az érzést ez a csupa szív társulat? Nehéz tetten érni, pontos pillanatot meghatározni: a végeredmény szempontjából pedig nem is releváns, csak az, amivel maradunk.

Kiss Bence