Tóth Krisztina: Személyes találkozás ereje
Tóth Krisztina az egyetlen női szerző, akivel író-olvasó találkozóra került sor a pulzArt3 fesztiválon. Tóth Krisztina még soha nem járt Sepsiszentgyörgyön. A közönség izgatottan várta. Ő maga visszafogott, nyitott, közvetlen és engedi, hogy emlékei, tapasztalatai és inspirációs forrásai a Pieldner Judit irodalomkritikus által vezetett beszélgetés alatt feltörjenek belőle. Ritkán válik egy közönségtalálkozó személyes találkozássá, megnyugtató ezt megtapasztalni.
Tudjunk minél több verset fejből, mert része lesz személyiségünknek. Ahol ezeket a verseket elmondhatjuk – otthon vagyunk. Helyezzük el magunkat a hagyományban, hiszen részei vagyunk annak, jelöljük ki a kötődési pontjainkat, és alakítsuk ki a saját hangunkat. Minden mindennel összefügg – vallja az írónő, az irodalmi hagyományhoz való viszonyát meghatározó kérdéskör kapcsán.
Egy alkotó soha nem kötött munkaprogramban dolgozik, hanem munkája szorosan összefügg a magánéletével, minden helyzetben kutatja, hogy minek lehet művészi értéke, mi az, ami inspirálja, miből tud meríteni. Tóth Krisztina munkamódszerére a megfeszített figyelem jellemző. Olykor tudatosan, máskor ösztönszerűen, de figyeli a környezetét, a szokatlan élettörténettel rendelkező embereket. A beszélgetés során néhány élményéről is beszámol: a villamosozás különlegességét emeli ki, ahonnan megfigyelhetőek a piros lámpánál várakozó autók utasainak egyéni pillanatai, vagy a játszótereken zajló váratlan találkozásokat említi, és hangsúlyozza, hogy mindenben benne van egy történet. Érdemes mindig nyitva hagyni magadban egy kamerát és egy magnószalagot is. Vélhetően mindenki mást vesz észre a világból, és ez meghatározhatja művészetét. Regényei közül részletesen beszél a Vonalkódról és az Akváriumról, a vágyáról és igényéről, hogy részletesen, ráérősen elmesélhessen egy-egy történetet. Azt is megtudjuk, hogy a Vonalkód születése körül sokat töprengett azon, hogy miként beszéljen a `70-es, `80-as évekről. Hogyan lehet megírni azt a rettenetet, amiben felnőtt? A haragot választotta a nosztalgikus hangnem helyett. A vonalkódok értelmezése szerint – melyben a szünetek és nem a vonalak számítanak – a meg nem írt, a kimaradt sorok, szavak és történetek jelentőségéről is beszél az írónő.
Tóth Krisztina rendszeresen ír tárcákat, ezek közül néhány, eddig még nem publikált szöveget felolvas nekünk. Őszintesége és a világ, az emberek iránti szeretete árad minden írásából, és most, hogy hangosan kimondja gondolatait, még közelebb kerül olvasóihoz. Innen már csak egy kis lépés, hogy eljussunk a versekig. „Egy és ugyanaz a személy vagyok, mikor verset és mikor prózát írok. A versben kevesebbet mesélek a történetekből.” A vers, tudniillik az egyik legszemélyesebb irodalmi műfaj, és bármily közvetlen legyen egy költő, saját verseket felolvasni idegen emberek számára, bizonyára minden alkalommal a szilárdan álló belső gátak lebontását feltételezi. Mi, hallgatók lelkesen és ugyanolyan őszintén sodródtunk a költeményekkel, amilyen odaadóan azt a szerző felolvasta. „Titkos életem, egy hely ahol nem haragszom” – halljunk legújabb kötetének sorait, és emlékezetes a Világadapter című szerzemény hallgatásélménye is.
Tóth Krisztina mindvégig határozott, keresi a szemkontaktust a jelenlévőkkel, felszabadultan beszél a munkájáról. Mivel a magánélet, családi háttér fontos része a művészi megnyilvánulásnak, Tóth Krisztina a Lány aki nem beszél kötete kapcsán betekintést enged családi performanszaiba is, megosztja velünk gyerekeinek a műveihez való viszonyát, végül pedig felolvas néhány gyerekverset. A közönség pedig hálás, hogy megvalósult a találkozás.
László Beáta Lídia, Prezsmer Boglárka